3. Tévedések~

Ukwon 

Amikor Steph azt mondta,hogy szeret...nem hittem a fülemnek ledermedtem,azt hittem,hogy rosszul hallok.
Hogy most mit érzek?
Magam sem tudom,hisz olyan hirtelen jött.Biztos csak kicsúszott a száján.
De miért akarom magamat meggyőzni,hogy Steph nem gondolta komolyan???
Ezer kérdés kavarog most bennem,és egyikre sem fogok választ kapni.Pedig ezeket a kérdéseket nekem kellene megválaszolnom.Ezen gondolkoztam egész este,míg a mellkasomon fekvő Steph hátát simogattam,hogy megnyugodjon és ügyeltem a légzésemre,hisz mellette...lehetetlen kontrollálnom az érzéseimet,tetteimet és gondolataimat.
Próbáltam ébren maradni,nem akartam,hogy elnyomjon az álom.
Minden pillanat amit vele töltöttem csodálatos volt.Időérzékem nem veszett el,tudtam hogy hamarosan reggel lesz és véget ér ez az egész.Legbelül féltem,féltem,hogy mostantól nem fog úgyan úgy viselkedni velem mint régen.Belegondolva régen mennyire tettszett volna ez a helyzett,hogy mellettem fekszik.Talán én lennék most a világ legboldogabb embere ha legbelül nem gyötörnének kétségek.Aztán lassan gondolatmenetem megszakadt és bekövetkezett amit nem akartam...   

Stephenie

Az este ködös,azt tudom,hogy szörnyű rémálmok gyötörtek.Felültem az ágyban bár kissé megszédültem.Mozgolódást észleltem magam mellett.Éppen Kwonie fordult át a hasára.Biztos elég kényelmetlen lehetett neki egész este a hátán feküdni.Halványan elmosolyodtam.Olyan édes.

De nem maradhatok itt.El kell mennem.

Gyorsan felvettem a saját ruháimat,mivel még mindig Kwonie ruhájában díszelegtem.

Halkan kinyitottam az ajtót és kisurrantam.Kiérve az utcára majd megfagytam.

Egész nap csak bolyongtam céltalanul.

Majd este felé  azon az utcán amin sétáltam nagy tömeget láttam meg.Gyönyörűen fel volt díszítve a belváros egy kis zuga??Nem tudtam,hogy hol vagyok.Miközben az emberek felé haladtam,rájöttem,hogy nincs semmim..Mindenem nála volt.De még nem volt annyi erőm,hogy oda menjek.Hogy újra a szemébe nézzek.Tudtam,hogyha újra ott leszek feltörnek azok az érzések amiket akkor éreztem és feltörnek azok a jelenetek emlékkép formájába ami ott történt,amit mondott.Féltem.

Miközben sétáltam boldog embereket láttam.Mosolyogtak.Nevettek.Ezekben a dolgokban most éppen nem voltam toppon.Kis bódék mellett haladtam el,melyek tele voltak apró kis tárgyakkal.El is feledkeztem arról,hogy karácsony van.Arra lettem figyelmes,hogy valaki megállít.

-Látom egy kicsit átfagyott-mondta mosolyogva egy igen kedves arcú nő.

-Hát igen.Az egyszer biztos,hogy melegem nincsen.-próbáltam viszonozni mosolyát de nem igazán sikerült.

-Igyon egy forró teát,akkor sokkal jobb lesz.-mutatott a háta mögött lévő kis tartályra,melynél valószínűleg  a társa állt és osztogatta a teát.

-Tudja nekem most,nincsen...-kezdtem volna bele mondandómba,de félbeszakított.

-Nem számít-mosolygott bele a mondatába-tekintsd ajándéknak.-majd felém nyújtott egy műanyag poharat.

-Nagyon köszönöm-mondtam,de a mosolyom már szívből jött és igazi volt.

A kedvessége és jótékonysága megérintett és melegséggel töltött el.

Elkezdtem teámat szürcsölni.Finom volt.Eddig nem is jutott eszembe,hogy 2 napja nem ettem semmit.

Hangosan megkorduló hasam ezt be is igazolta.

Lassan sétáltam, s közben a tea teljesen átmelegített.Már a bódék kígyózó sorának végéhez értem,eszembe jut,hogy mivel egész nap csak kóvályogtam,most konkrétan azt sem tudom,hogy hol vagyok.

A meleg tea mintha pillanatok alatt hideg jeges moslékká változott volna a gyomromban.

 Majdnem kiadtam a bevitt folyadékot. Fura érzés kerített hatalmába. Kivert a hideg verejték. 

Követtek? Követtek. Egyértelmű volt. Ha magam mögé nézetem rossz külsejű fenegyerekek, tekintettek lehetetlennek tűnő irányokba. Az egyik későn kapta el a tekintetét, mikor sikerült neki, megbámult egy kopasz fát.Felgyorsítottam lépteimet.

Mikor újból hátra tekintettem a vállam felett, a srácok még mindig a nyomomban voltak. A dagadtabbik erősen zihált. Ilyen gyors lennék?Már rég elhagytam az árusokat.Vaksötétben tapogatóztam szó szerint.

Ezért nem csoda,hogy a nagy sietségben megbotlottam.Nem tudtam semmibe se kapaszkodni.
Rám tört a pánik méghozzá lecsapott rám...ott feküdtem a földön és nem tudtam megmozdulni.

A testemet szinte lehetetlen volt mozgásra bírni. Pár másodperc múlva át is fagytam tökéletesen, a hideg aszfalt miatt. Hallottam a lépéseket.!"Buddha legyen kegyes! Buddha legyen kegyes! Éljem túl! Buddha kegyes! Buddha! Allah, legyen kegyes, Zeusz... Az istenek...Vagy...SpongeBob..akárki"!-Gondolataim kezdtek eltérni az általánosan "normális"-nak nevezettől.
A hat fenegyerek (számolgatni is jutott idő) vészesen lassan közeledtek... Valószínűleg, egy bolt hátsó raktár részénél lehettünk, lámpa gyulladt, megláttam az arcukat.
Szemem elkerekedett. Sosem láttam őket, de fizimiskájuk hátborzongató volt. Fejük össze szabdalva. Az egyiknek valami rúd volt a kezében.. EGY VAS RÚD?!Egyenesen felém jött.Szemében láttam,hogy bármikor képes lenne ölni.Teljesen úgy nézett ki mint egy agymosott idióta...aki egy bizonyos ember parancsára bármit megtenne.A többi öt kissé lemaradva félénkebben közeledett. persze azok is élvezték a helyzetet. Engem egy fél ember is ki tudna készíteni... Jelen állapotomban. A félelem mégis győzedelmeskedett, lábamat megmozdítva, a falnak toltam magam. Szorosan neki simultam.
A kis csapat felröhögött. Egyiknek sem volt szép ne vetése. Inkább lovak nyihogására hasonlított..
- Nyuhahaha, nyihaa! Menekülni akar! Hát nem édes?      
- Nyiha haha! Nyuhiha! Min Ah most megfizet tetteiért? He? Úgy van.- Vigyorgott.
- Min..Ah..?- emeltem fel a fejem.
- Min Ah a neved nem de babám?-simított végig az arcomon még mindig a csövet lóbálva
- A főnök erősebbnek mondott el.. De hát ez van. Gondolom megijedtél.
- Félre értés történhetett.. Én.. Nem..-Hirtelen akkora pofont adott,hogy a fejem neki koccant az épület falának.Érzem,hogy most fogok elszakadni a valóságtól.Egyetlen kis darabka tart még itt.Tudtam nem veszíthetem el az eszméletemet,mert...
Szememből könnyek törtek fel.Éreztem ahogy az az utolsó kis darabka is leszakad.Most már tudtam,innen nincs menekvés.Elveszett minden reményem. És a világ elsötétült.A hangokat ugyan még hallottam, hogy hogyan veszekednek azon,hogy én élve kellek annak a bizonyos embernek,mert ő akar megölni.
Mikor ismét kinyitottam a szemem, talán pár pillanattal később már nem éreztem a fémest ízt a számban, ami a pofon után ott motoszkált. Megtapogattam nyelvemmel a szájfalam. A hirtelen "mozgásra" belém nyilat a fájdalom. És a vér íze. Mégis csak fáj... 
A fejem, és a gyomrom. De abban biztos voltam, hogy már melegebb helyen vagyok mint eddig...
 És, hogy nincs rajtam a kabát. Elraboltak?
Motoszkálást hallottam jobb felől. Szemem összeszorítottam és ismét imádkozni kezdtem..
- Steph..? Ébren vagy?- Hallottam meg egy ismerős hangot. YooKwon. Megmozdultam volna...
 És a hangsúly a volna szón van. Nem tudtam. A sokk miatt.Ott ült az ágy mellett.Szemében aggódást véltem felfedezni.
-Kwonie,hogy kerültem ide??-kérdeztem alig hallhatóan.Torkomat száraznak éreztem.
- Ne haragudj, hogy később értem oda... Egész nap kerestelek.. Basszus.. Akkora szerencse, hogy megtaláltalak...- sóhajtott fel.
 -Mondd miért mentél el?-kérdezte.
Láttam rajta,hogy egész nap kint volt a hideg levegőn.Olyan fáradtnak látszott.És ezt mind miattam.Ennek hatására olyan érzések törtek fel amiket nagyon régen éreztem.Amikor napi rendszerességgel találkoztunk és csak ő volt számomra.Én mindent elmondhattam neki.És én beleszerettem.Semmire sem vágytam jobban mint rá.De elment és így minden véget ért. És jött "Ő". 
Aki nem Kwonie volt, de majdnem annyira foglalkozott velem mint YooKwon.
 Talán jobban... Nem tudhatom. És ő is elment. De Kwonie itt van. Változatlanul.
Én akarom őt.Azt akarom,hogy az enyém legyen.Én akarom őt.Hajtogattam magamban. 
Mindent elfelejtettem ami a múltban történt.Csak erre a pillanatra akartam koncentrálni.
Ha mellettem van úgy érzem,hogy csak mi vagyunk.
Aztán eszembe jutott "Ő".
Az lehetséges,hogy két embert szeressek egyszerre és ennyire???
Kwonie-nak el kellett akkoriban mennie...nem önként hagyott el.Győzködtem magam.Ő meg...elküldött.Eközben ráeszméltem,hogy még nem válaszoltam a kérdésére.
- El.. kellett... Mennem. Nekem...-próbáltam válaszolni.
Hisz én sem tudtam,hogy miért mentem el.