8. Desires~

Ayo Minna!~ 
Szóóval... Nem tudom, egy ilyen baromi hosszú kimaradás után, emlékszik-e még bárki a cselekményre... 
De visszatértünk, a rész már vagy fél éve figyel befejezetlenül, elnézést miatta... Jó olvasást!:3♥
(Amúgy nem tudom miért van, hogy a szerelmi háromszögben valaki mindig ribanc.)

Ukwon

Szomorúan pillantottam ismét tükörképemre. Egy hete semmi másra nem tudok gondolni, csak MinHyukra és próbálom felidézni az utolsó találkánkat. Hogy miért ilyen fontos ez nekem? Beszédet kell mondanom. Beszédet kell mondanom, egy olyan emberről akit mondhatni alig ismertem, - hiszen csak együtt kosaraztunk - de a halála még is nagyon megérintett. Hogy lehet ez? Talán Steph sugározta ezt ki magából? Kissé depresszióba esett, ami abból állt, hogy alig akart velem beszélni. Egészen máig. Néha, a szavak csak úgy ömlöttek belőle.
 - Kwonnie? - kiabált ki a hálószobából.
- Megyek.- igazítottam meg csokornyakkendőmet, még utoljára a tükörképemre nézve. Amikor odaértem, és benyitottam a tükör előtt állt. - Felhúznád ezt nekem? - mutatott a ruha cipzárjára. - Persze. - pirultam el egy kicsit. Odasétáltam hozzá, - bár kissé elkábultam - beálltam a háta mögé és nagyon lassan elkezdtem felhúzni a fekete testhez simuló anyag cipzárját.Végig simítottam a hátán, és megpusziltam az arcát. - Rendben vagy..Ugye?

Steph rám emelte tekintetét és egy halvány mosolyt ereszetett meg irányomba. - Túlélem...
Még nevetett is... Habár nem túl őszintén, de nevetett! Végig néztem a fekete ruháján és imát mormoltam annak érdekében, Jiyong rá ne nézzen. Majd magamon is végig mértem és arra a következtetésre jutottam, hogy remek páros vagyunk, de nekem nem kéne soha többé öltönyt és nyakkendőt húznom.

Elhúztam a számat, amit Steph észre is vett. - Ez mi volt? - fordult felém.
- Hát, én biztos nem nézek ki olyan jól mint te. - osztottam meg vele gondolataimat.
- Ez most az öltöny miatt van? - billentette oldalra a fejét.
- Talált, süllyedt. - mondtam nevetve, miközben fejemet hátravetettem.
- Nem értem a férfiakat. - ingatta meg fejét.

- Mi bajod a 'fajommal'? -néztem rá kérdően.

- Hát csak annyi, hogy nem értem, hogy miért nem hiszitek, el, hogy szexik vagytok öltönyben. Mert szexik vagytok. Nagyon szexik.

- Kicsit sokszor mondtad a szexi szót. - kacagtam fel.

- Tudom, de csak azért, hogy tudatosuljon benned, hogy szexi vagy. - hajolt egészen közel hozzám, amitől egész testem megremegett. Nagy levegőt vettem, mert arcomat forró pír öntötte el- ámbár ezen két dolognak semmi köze nincs egymáshoz...Én zavarba jöttem. Steph közelsége egy azon kevés dolog közül ami zavarba tud hozni.

- Köszönöm!- mosolyodtam el halványan és puszit nyomtam az arcára. - Halkan megjegyezném Te sokkal szexibb vagy, mint én...Meg úgy egyébként minden földi lénynél jobban nézel ki.- Jelentettem ki vigyorogva. 
- Induljunk Casanova! - elnevettem magam.

Kezemet derekára helyeztem, és úgy vezettem ki a szobából. Tenyerem kissé lejjebb csúszott. - Steph miket ki nem tudsz hozni belőlem, eddig nem voltam az a... na szóval ilyen - mosolyogva emelte rám tekintetét, mikor már kinn jártunk a nappaliban. Az asztalról felkaptam a kocsi kulcsot, majd Stephet előreengedve bezártam a házat. Kinyitottam neki a fekete Jeep ajtaját és beültem. Az úton a CD lejátszóban pörgő lemezről énekelt aranyosabbnál aranyosabb számokat, amit én nevetve hallgattam. Pár perc múlva átkapcsoltam a rádióra és a híreket, majd a bejövő zenéket hallgattam.
Egy BigBang számnál súlyos hangulat ülte meg az autót. Steph mereven maga elé bámult, nekem túl kínos lett volna elkapcsolnom... JiYong bájos hangon rappelte a HaruHaru-t.
A szívem összeszorult és nem vettem levegőt. Remek. Remek-remek-remek- s még talán annál is jobb! Ennyi volt, vége, elrontottam. De Steph sovány vigasz gyanánt nem fog nevetni a legjobb barátja temetésén! Ez igen! Minden, mindig el kell rontanom rövid idő leforgása alatt- Remek! Szinte hisztérikusan visongtam, a hajamat téptem közveszélyes táblácskával a nyakamban. Persze mindezt gondolatban...
Miközben a BigBang megnyugtató és szívszorító dallamot diktált a rádióból. Steph felsóhajtott és elkapcsolta a rádióállomást. Szememet könnyek szúrták. Egy apró gesztus, egy szám a rádióban és lőttek az amúgy is viszonylag pocsék hangulatnak. Hisz temetésre megyünk, kínos lett volna mosolyogni..Haha...De még mennyire. Erőmet gyűjtögetve, nagyokat nyeltem. - Khmm - köszörültem meg torkomat, - megtörve az időközben kialakult csendet - majd még midig az utat figyelve de közben néha rá-rá pillantva, próbáltam felkészíteni, hogy készüljön - Mindjárt odaérünk... - közben figyeltem, hátha változnak arcvonásai. - Jól vagy? -kérdésem hallatán meg sem rezdült. Csak meredt tovább előre - ki tudja miről/kiről merengve. Halkan sóhajtottam.
- Steph. Nem az én dolgom min gondolkozol, de szellemülj át, hogy a temetésen mást kell gyászolnod.- Még gúnyosan is sikerült mosolyognom. Elegem volt. Semmi másból nem volt elegem csak Stephből. Abból, hogy szeret mindenkit, életvidám. Meghal a legjobb barátja, mellettem van-, mellettem, amellett akit elméletileg szeret! És elég egy röpke utalás a Sárkányra...És vége. Megszűnik a varázs, volt Steph- nincs Steph. És én egy szemétláda leszek, Jiyong pedig a szerelme, aki egyszer elhagyta de még midnig imádja. Mert G-Dragon maga az Isten... És én ki vagyok? Yoo Kwon. Ennyi és nem több. Egy Istenhez képest igen csak soványka amit nyújtani tudok. De néha elhiszem, hogy ez elég. Minden alkalommal amikor rádöbbenek ennek az ellenkezőjére csalódott leszek. Jogosan, de mindezek ellenére én leszek a szerencsétlen YooKwon aki nem tudja kimutatni érzelmeit. G-Dragon pedig az elérhetetlen..Aki helyett megteszem én is. Tüzes billogként mart belém a tudat.. De nem fájt, csupán dühített.
Steph bölcsen hallgatott. Vagy ostobán. De ezt utálom.
Éreztem, ahogy szétfeszít belülről. Egyenesen megőrjít. Próbáltam lenyugtatni magam, de nem ment. Egyre csak fortyogott bennem. Úgy éreztem, hamarosan kitör, akár csak egy vulkán. Nagyokat nyeltem melyet még nagyobb sóhajokkal párosítottam.
- Stephenie - szólítottam teljes nevén, mire fejét felém kapta. - szeretsz? - megráztam fejemet - Lehet hülyén hangzik, de...de erről beszélnünk kell. Mert úgy érzem, hogy én vagyok a szamár, JiYong meg a ló. És ha nincs ló, ugyebár a szamár is jó... - hallgattam el. Steph rám emelte hideg tekintetét és elmosolyodott... De az Istenit! Nem őszíntén! 
- Szeretlek. De az utat figyeld.
És én engedelmeskedtem. Én a szamár. Én YooKwon. Én az elvetemült idióta, aki szeret egy lányt... Én aki ostoba. Én aki az utat figyelem a szeretett lány helyett. 
Egy barom vagyok. Visszakapcsoltam a zenét. Elhatároztam, hogy nem fogok Stephel foglalkozni...Illetve fogok..Csak...próbálok...Közönyösebb lenni.. Mintha menne.
Önmagam ostorozásának, az út jobb felén feltűnt útvonal vetett véget. Lekanyarodtam, és beálltam egy szabad parkolóhelyre. Kiszálltam az autóból és odasétáltam Steph oldalához, majd kinyitottam neki. De ekkor feltűnt az emlegetett szamár...hopsz, az én vagyok...tehát ló. Éreztem amikor minden izmom megfeszül. Odanyújtottam Stephnek a kezem, és vártam, hogy tenyerét enyémbe helyezze. A Sárkány egyre csak közeledett, majd már szinte biztosra vettem, hogy felénk jön. Arcán nem az a szokásos kaján vigyor ült, melyért a legtöbb lány azonnal ágyba bújt volna vele. Arcáról a gyász tükröződött. Egy pillanatra megértettem miért is vagyok én a szamár. Jiyong időt szakított a barátja temetésére, a nagy sztár. És gyászolt. Én pedig lévén nem vagyok paci, csak magamra gondoltam... Elhúzódtam és bementem az épületbe. Magára hagytam JiYongékat.

Steph 

Miután beszálltunk a kocsiba, találtam egy ismerős CD-t. Be is helyeztem a lejátszóba, majd elindítottam. Önfeledtem énekeltem a bandával együtt, közbe néha táncoltam is egy kicsit hozzá. Mikor vége lett a lejátszási listának Kwonnie, nekiállt tekergetni a kapcsolót a sávok között. Mikor végre megtalálta a keresett csatornát, azon éppen a hírek mentek, melyekre én különösebben nem figyeltem, ez inkább neki volt fontos. Végülis ki akar dugóba keveredni? Aztán felcsendül egy ismerős dallam. Nagyot nyeltem, szembe könnyek gyültek és vártam, hogy mikor törik át a gát. Mikor fakadok sírva...De nem engedhetem el magam...tartanom kell magamat Ukwon előtt. Csend állt be közöttünk...de egyikünk sem kapcsolt el. JiYong hangja bejárta az egész autót. Remegő kézzel nyúltam oda a zene forrásához, és kapcsoltam el. Ezután mintha valahova máshová kerültem volna...
- Szeretsz? - zökkentem vissza. - Szeretlek, de az utat figyeld.- utasítottam. Az út további részében rá sem néztem csak az ablakon néztem kifelé, a mellettünk elhaladó fákat kémlelve. Azt vettem észre a következő pillanatban, hogy megálltunk és Ukwon a kezét nyújtja felém arra várva, hogy végre kikászálódjak az autóból. Tenyerébe helyeztem enyémet, de ahogy kiszálltam azonnal JiYongot szúrtam ki amint felénk közeledik. U-Kwon is észre vette. Besétált az épületbe engem ott hagyott. Bepánikoltam. Múltkor amikor elhoztam az órámat... Látott. És...Mégis.. Istenem!

Jiyong megállt az autó mellett, én meghajoltam, majdhogynem lefejeltem a földet. 
- Örülök, hogy láttalak.- Mosolyt erőltettem az arcomra. Zavarba jöttem, aki előbb lágyan rappelt az autóban, aki hajdan szeretett, aki régen ölelt...Akit szeretek. Itt áll előttem. Aki nem szeret viszont, most a vállamra teszi a kezét, mélyen a szemembe néz. 
- Részvétem Steph!- Magához ölelt. A szívem kihagyott minimum három ütemet, könnyek szöktek a szemembe. Idióta helyzet.
- N-neked..Is.. Tudom, hogy közel álltatok egymáshoz.- Lapockájára simítottam a kezem és beszívtam az illatát. Enyhe férfi kölni aromája volt. Olyan Jiyongos. Mindig ez lengett körbe amikor mellette voltam. Ezáltal rengeteg emléket szakított fel, mintha egy seb varratát kapartam volna le. A varrat alól forró vörös vér kezd bugyogni, a seb tulajdonosa feljajdul fájdalmában, szeme könnyben úszik.
JiYong a hajamat simogatta.
- Nyugodj meg... Semmi baj. 
Nem éreztem semmi mást csak puha ujjbegyeit amint a hajamba szántanak, és hogy hozzásimulok. A maró gyász mellékes érzés volt a szívemben, teljes egészében kitöltött belülről JiYong közelsége.
- Köszönöm.- Pihegtem karja között. A BigBang leadere, karjai között tartott...És egy pillanatra úgy éreztem szeret. Villámgyorsan elhúzódtam és meghajoltam.
- Be kéne mennünk. Én beszédet is fogok mondani.Felkészülök.
 Elindultunk befelé, közben JiYong hátamon pihentette kezét.Hirtelen bevillant  a reggeli jelenet, amikor Ukwon keze lejjebb vándorolt fenekem felé. De tudtam, hogy JiYong nem teszi meg. Mindig is illedelmes volt velem és tudtam, hogy ez most sem fog máshogy történni. Ebben is különböztek Ukwonnal.
Amint beértünk megpillantottam az előbb említettet amint ott üldögél az első sorban. Én fellébdeltem a lépcsőkön, közben a fiúkon tartva a szememet. JiYong megállt Ukwon széke mellett. - Szabad ez a szék?- kérdezte udvariasan. Ukwon csak halkan motyogott valamit, majd egy eggyel arréb lévő székre mutatott. JiYong nem foglalt helyet azonnal, hanem Ukwon felé nyújtotta kezét. Kwonnie felált, és elfogadta, egy halvány mosoly kíséretében...de láttam arcán, azt a keserűséget.
- Köszöntök mindenkit - szóltam bele a mikrofonba amint JiYong leült. - Amikor felkértek arra, hogy beszédet mondjak, akkor nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Gondolkoztam, azon, hogy esetleg egy közös emléket meséljek-e el.. - hirtelen megakadtam, vállam elkezdett rázkódni a hamarosan kitörő sírőgörcs miatt. Végignéztem az előttem ülő embereken, majd tekintetem JiYongon állapodott meg. - Nyugodj meg - formálta szájával a szavakat, majd egy halvány bíztató mosolyt küldött felém. Szívemet melegség töltötte el. Az a mosoly...igen, az hozta ki ezt belőlem. - Minden héten találkoztunk, rendszeresen.. - lecsuktam szemem és engedtem, hogy egy kósza könnycsepp végigfojjon az arcomon. - És akkor azt mondta nekem, hogy...hogy - nem tudtam végigmondani, egyszerűen nem ment. Tekintetem végigjártattam mindenkin, de lehajtott fejekkel találtam szemben magam. JiYong felszaladt mellém, és lekísért engem.
- Minden rendben van - suttogta fülembe.
- Nincsen semmi baj. - simogatta hátamat. Leültem U-Kwon mellé, és Jiyongot figyeltem aki a mikrofon mögé állt. Könnyeim mögül két dologra lettem figyelmes, U-Kwon keze a vállamat simogatta nyugtatóan. De ez nyugtalanított... Jiyong pedig engem nézett. Elhaló hangon a mikrofon ba szólt.
- Biztos vagyok benne, hogy minden jelenlévő ember szerette és tisztelte MinHyukot.
Jiyong elakadt. Simogató hangja megnyugtatott de a könnyek patakokban folytak végig az arcomon. Olyan hangon beszélt..Ahogy régen, gőg nélkül, szeretettel. Tekintetét rám szegezte, valamiért azt olvastam ki belőle, hogy aggódik értem. 
Halkan beszélt tovább. - Nem kell sokáig húznom a szavakat, MinHyukot mindenki szerette. Egy jó embert vesztettünk el. Egy embert aki szeretett, egy embert akit szerettek. Akármekkora közhely, a Világ rosszabb hely lett MinHyuk nélkül. 
Jiyong lesétált az emelvényről és mellém ült.
Ott ültem a között a két férfi között, akiket szerettem. Időközben Ukwon keze levándorolt combomra, amire különösebben nem is figyletem, csak JiYog kezét bámultam megállás nélkül, melyet ölében nyugtatott. E kezek tulajdonosának karjaiban mindig is biztonságban éreztem magam. Éreztem, hogy nem bírom tovább. Felpattantam, így otthagyva mindenkit. Még hallottam ahogy valaki utánam iramodik de nem törődtem vele... Berohantam az egyik lányvécébe és kiengedtem könnyeimet. A sós cseppek egyre jobban patakoztak. Apró barázdákat szántottak falfehér bőrömbe, érdes vécépapírt szorítottam arcomhoz és kidörzsőltem a bőröm. Nem érdekelt semmi. A gyász és az önsajnálat lefoglalt. MinHyuk meghalt, a legjobb barátom...U-Kwonnal boldog lehetnék de én Jiyongot szeretem jobban. Jiyong MinAht szereti..Tényleg..A ribanc. Vállam rázkódott, felem a mocskos csempének ütközött. Monoton kopogásra lettem figyelmes hisztérikus sírásom mellett.
Bekúsztam az egyik fülkébe, magamra zártam az ajtót, és folytattam ott ahol abbahagytam. Zokogtam tovább, mindent kiengedtem, ami felgyülemlett ez alatt a néhány hónap alatt.
- Kicsim, engedj be, kérlek.- hallottam immár a az ajtó túloldaláról a hangot. Kicsim? Milyen régóta nem szólított így...Mintha megbánta volna, ismét megszólított. - Stephenie? Kérlek. - hangján éreztem azt a mélységes fájdalmat, - melyet MinHyuk halála okozott - és ezt kötelességének érezte, hogy bent tartsa, hogy erősnek mutassa magát. Másrészt ott motoszkált az aggodalom, is hangjában mely valószínűleg miattam, bújt meg ott. Kezemet fejem fölé emelte így elérve a zárat, melyet sikeresen el is fordítottam. Az ajtó lassan kinyilt, szememet összeszorítottam, lábamat felhúztam mellkasomhoz és arcomat ráhajtottam térdemre. Hallottam ahogy kattan a zár, és éreztem ahogy JiYong közelebb van a kelleténél. De nem zavart. Közelsége megnyugtatott. Éreztem, ahogy keze végigvándorol felkaromon, majd állcsontom alá nyúl. Szívem gyorsabb ütemet diktált mint szokásosan.
Közelebb húzott magához. 
- Még akkor is szép vagy amikor gyászolsz.- Kacér mosoly jelent meg az arcán, az amit régen rengetegszer láthattam, s mégis mindig zavarba hozott. Átkarolta a derekam és  kivitt a mosdóból. A ruhatárban pár puha kabátra ültetett, és fehér pólója ujjával letörölte a könnyeimet.
Felvett az ölébe, egyensúlyozva velem kinyitotta az ajtót,  átkarolta a derekam és  kivitt a mosdóból. A ruhatár felé vette az irányt, a pulton keresztül mászott be, és engem egy puha kabáthalomra ültetett fölém mászott, és fehér pólója ujjával letörölte a könnyeimet.
- JiYong.. Ne haragudj..- Alsó ajkamba haraptam. Vajon még mindig szeret? Ez az egy gondolat kavargott a fejemben, monotonon folytonosan...Amikor JiYong felemelte a fejemet államnál fogva, tekintetét az enyémbe fúrta. Közelebb húzott magához és megéreztem ajkait az enyémeken. Könnyeim elapadtak és az engem ölelő kar tulajdonosához simultam. Közelsége és ajkai mindent elfeledtettek velem. Egyre mélyítette a csókot, nyelve táncot járt az enyémmel, felkarját simogattam. Pár pillanat múlva engedett csak el, levegőért kapkodva kapaszkodtam belé. Kedvesen mosolygott. És biztonságban éreztem magam karjai között.
- Megnyugodtál?- Apró puszit nyomott az ajkaimra.
- Hogy kérdezhetsz ilyet?!- Elnevettem magam, arcom égett, mindenhol forró volt a bőröm ahol megérintett. Nem érdekelt semmi, csak hogy közel legyen hozzám.
Nagy levegőt vettem. Picit fészkelődtem karjaiban, és a kabátokon.
- Jiyong...-suttogtam és újból ajkai után kaptam. Kellett nekem. Kell a csókja, az érintése, ujjbegyei simogatása bőrömön. Hiányzott, vágytam rá, és most, hogy itt volt nem bírtam magammal. 
Halkan sóhajtva puszilta számat, és végignyalt alsó ajkamon. Nem volt ellenemre a csók mélyítése...
- Úgy látom zavarunk- hallottam egy sértődött fátyolos hangot a pulton túlról.

7. Why?~

Ukwon 

Miután megcsókoltam Stephet, mintha kicseréltek volna. Megbeszéltünk még néhány dolgot elhatároztuk, hogy főzőcskézni fogunk, ami a végére abból állt, hogy liszttel dobáltuk egymást és a földön fetrengtünk, így a palacsinta projectünk már az elején megbukott.

 - Szóval akkor nem eszünk palacsintát - mondtam a plafont bámulva, majd rá néztem.

  - Hát nagyon úgy néz ki - mondta mosolyogva. Felém fordult és egy puszit nyomott számra. Az nagyon fura ha ez nekem még fura? - kérdeztem csupán csak magamtól.

 – Asszem ... - kezdte el mondandóját, de a telefon csörgése félbeszakította. Felálltam és tetőtől-talpig lisztben odasétáltam a telefonhoz. Egy ismerős, de rég hallott hang szólt bele a készülékbe a másik oldalon. A legelején szinte semmit sem tudtam kivenni a zokogás miatt.. Egy régi barát a vonal túlsó felén, aki halál hírt közöl. Bármennyire állt közel hozzám az elhunyt vagy a családja, megfagyott ereimben a vér. Remegő kézzel ejtettem vissza a kagylót. 

- Meghalt...- néztem Stephre, miközben kifújtam a régóta benn tartott levegőt. Ijedten elsápadt. 

 - Ki...ki...ki halt meg? - kérdezte dadogva, miközben nyelt egyet.  Mikor látta, hogy teljesen ledöbbentem, felállt odajött hozzám és enyhén megrázott. - Kwonnie ki halt meg? - suttogta az egyszerű kérdést melyre most olyan nehéz választ adni. - Minhyuk ... Minhyuk halt meg. - mondatam még mindig a semmibe meredve. -Mikor? - küszködött könnyeivel. - Tegnap...autóbalesetben - mondtam fejemet lehajtva, nehogy meglássa kibuggyanó könnyeimet.  Kézfejemmel letöröltem az előtörő könnyeimet és megembereltem magam. Steph három másodperccel ezután zokogva borult a mellkasomnak. Minhyuk volt az egyik legjobb barátja. Hetente találkoztak mostanában is... Mindig féltékeny voltam Minhyukra, de egy kosár csapatban voltunk általánosban... Jó ember volt... Tényleg... Arcomat az ég felé emelve öleltem át Steph vállát. Miután valamennyire megnyugodott, kisírt szemeit rám emelte, de ahogy rámnézett, újra elkezdett sírni. Nem győztem simogatni hátát, hogy végre megnyugodjon.  - Figyelj Ukwon, szeretnék egy picit egyedül lenni...ugye megérted?

 - Persze menj csak - majd elengedtem és hagytam, hogy besétáljon hálószobámba.

Stephenie

 Mikor beértem Ukwon hálószobájába ledobtam magam a hatalmas ágyra. Sok minden történt ezen a napon, és ez túl sok volt nekem. Szememet a sírás miatt alig bírtam nyitva tartani, így lassan lecsuktam, és vártam, hogy elkerüljek innen egy kis időre. Mikor már majdnem sikerült elaludnom, a telefonom halkan elkezdett rezegni az ágyon. Kómás fejemet felemeltem és ránéztem az erős fénnyel világító kijelzőre. Nem lepődtem meg amikor megláttam, hogy ki hív. Biztos vele is közölték, hogy Minhyuk meghalt...talán Ő állt hozzá a legközelebb, így most el sem tudom képzelni, hogy hogyan érzi magát. Nem is gondolkodtam csak felkaptam a telefont és rányomtam a hívás fogadása gombra.

 - JiYong... jól vagy? -ez volt első és legfontosabb kérdésem.  Zihálva szólt bele a telefonba. Vagy bőgött, vagy próbálja visszafojtani könnyeit. (Vagy annak hatására kapkodja a levegőt, hogy velem beszél ámbár ilyenekre gondolni sem szabad..)

- Ha...hallottad? R...részegen..vezetett a barátja. Mellette ült...És...- hangja nem épp a megszokott nyugodtságról és viccességről árulkodott. 

- Csak azt, hogy meghalt.- az én hangom halovány. De... olyan jó volt megint hallani a hangját.

- Steph... Egy hét múlva találkozunk a temetésen..igaz?- megmerevedtem, szemeim kipattantak, én is zihálni kezdtem.

- T..találkozunk. Persze- erőltetett nevetést hallattam-, milyen kérdés ez?- kacarásztam kínosan.

- Örülök neki... MinAht nagyon megütötte a hír.. Most is itt bőg..mellettem.

MinAht megütötte Minhyuk halála?! Tényleg?! Akkor engem mennyire ütött meg, hogy a Sárkány mellett van? MÉG CSAK NEM IS VOLTAK BARÁTOK MINHYUKKAL! Remegtem. Utálom azt a nőt. Utálom. Minden létező dolognál jobban vágyom arra, hogy eltűnjön a Föld színéről.

- Vigasztald meg helyettem is.- szóltam gúnyosan a telefonba és megnyomtam a kis piros gombot. Azt éreztem, hogy szétvet a méreg és arról ne is beszéljünk, hogy a kezemben lévő telefont most simán szét tudtam volna törni. De ez most tulajdonképpen miért is érdekel engem, hogy MinAh-t vígasztalja? Hiszen én nemrég vallottam szerelmet Ukwonnak. Még mindig mérgesen, feltoltam magam az ágyon, nem érdekelve az hogy telefonomnak bármi baja eshet neki dobtam  szegény szerencsétlen falnak a készüléket. Vettem egy nagy levegőt, hogy lehiggadjak, és odasétáltam az ajtóhoz, Ukwon nem tudhatja meg, hogy beszéltem JiYonggal. Csak is az érdekelné, hogy miről beszéltünk, és miért. Kiléptem az ajtón és a nappalihoz vezető folyosón végighaladva, odaértem Ukwonhoz. Ott ült a kanapén és arcát kezébe temette, nem sírt, csak gyászolt. Csendben odalépdeltem hozzá, majd mikor odaértem lehuppantam mellé és átöleltem. -Minden rendben lesz, oké? - suttogtam neki. -Együtt átvészeljük, hisz itt leszünk egymásnak.  Ukwon arca nem változott abban sem voltam biztos, hogy hallotta amit mondtam. Isten igazából nekem kéne itt zokognom. De inkább önsajnálatba temetkezem. Egyszerre szeretném Jiyongot és Ukwont? Nem lehet...

6. Love me like I love you~

Ukwon

 - A TE BARÁTOD KOMOLYAN KWON JI YONG VOLT?!-kérdeztem ledöbbenve.

 - Igen. De csak volt... Hála az égnek.-ledöbbenve néztem.Nem értettem Stephet. Eddig Ji Yong miatt sírt, kiáltott fel álmából éjszaka.Vajon most mi változott?

 -Nem értelek-suttogtam.

- Miért nem?! Mit nem adtam még tökéletesen tudtodra?! Oppa... - Steph ismét elsírta magát.

Hirtelen a fejemben minden darabka összeállt.- Találkoztál vele....-néztem felé. Nem tudom miért de mérges voltam. Nem Stephre hanem Ji Yongra. Mivel bánthatta meg megint?

- I-i-igenh...- lassan szuszogta és a mellkasomnak döntötte fejét,majd átölelt. 

- Történt valami?... Mi..? Bántott?- érzéktelenül átöleltem és a falat néztem. Normális esetben ilyen szintű közelségétől már csillámpónikat képzelve a falra ugrálnék örömömben. De most mérges voltam a

 G-Dragon gyerekre...

-Nem....nem bántott.Én mentem oda.- a mondat végére a hangja elhalkult.

-Szükségem volt a holmiaimra. És amikor odaértem azután egy kicsivel.....jöttek meg ők is.-Még is kik?-tudtam, hogy ebből már nem sülhet ki jó.-Ji Yong és egy lány.....És az a lány a legjobb barátnőm volt.- Mi..? Ki..? 

- Oppa... Te is ismered.. Tényleg nem is sejted ki lehet a legjobb barátnőm?- Széles vigyor jelent meg az arcán de könnyei még így is utat találtak maguknak. Felnevetett de sírt tovább.

MinAh

-MinAh...volt az?-kérdeztem remegő hangon.Lassan bólintott egyett és hozzámbújt.Amióta szakítottam azzal a nőszeméllyel utálom.Kihasznált aztán pedig eldobott magától mint egy darab ócska rongyot.Azt hittem, hogy boldog velem.Pedig mindent csak színlelt attól kezdve,hogy összejöttünk.Ebből látszik,hogy nem csak Stephnek vannak sebei.Én is abban a cipőben járok mint Ő. Csak én nem merem magamnak bevallani,hogy ezt tették velem.
- MinAh. Igen. Ő volt. Szerinted van valami oka?! Mikor bejöttek a szobába épp egymás...- Steph megremegett és keze ökölbe szorult, szinte vöröslött a dühtől.- Épp smároltak. Én elbújtam.. Mikor megláttam az arcát elrohantam. Oppa... Ugye már nem szerete... Bocsánat hülyeségeket kérdezek. Tudom, hogy nem. Ne haragudj..- A nyakamhoz bújt és ott szuszogot lassan.
 A pulzusom 220 fölött járt lassan.
- Akarsz róla beszélni..?
-Átmész agyturkászba?-nevetett nyakamba.Alig bírtam visszafogni magam,hogy ott abban a pillanatban ne csókoljam meg vagy tegyek valami ehez hasonlót.Fenn akarom tartani ezt a hangulatot.Nem engedem,hogy sírjon.Főleg nem Ji Yong miatt.
-Hát ha nagyon szeretnéd.
- Beszélek róla ha gondolod. 
- Ha nem akarsz nem kell.-Kezem szinte önmagától simogatta meg a haját.
-Kwonnie?-nézett fel rám.
 -Igen?-kérdeztem vissza.
 - Oppa. Te.. én.. ő... azon gondolkoztam.. hogy.. ő... Te... Neked.. Tetszem?
Zavarba jöttem. Elengedtem Stephet.
- Igen. Régóta bejössz..nekem. - Hadartam el és lehajtottam a fejem.Erre nem tudtam,hogy mit lép. Ha nem szeret viszont akkor elmegy és itt hagy.Lehet, hogy most hatalmas hibát követtem el.Nem akarom hogy elmenjen...félek,hogy elhagy.Belészerettem.
-Én is szeretlek Kwonnie ha azt akartad mondani.-egyenesen szemembe nézett.- Mi... De én nem... Nekem...- nem hagyott tovább beszélni. Megcsókolt.Csókja édes volt.A csók közben csupán egy másodpercre kinyitottam a szemeimet.Pillái csukva voltak.Gyorsan lehunytam szemem.Észbe kaptam és gyorsan visszacsókoltam.Beletúrtam dús hajába.Nem is tudom, hogy mióta szerettem volna átélni ezt a pillanatot,de....mi van ha csak a megbánásból....teszi ezt.Csókunkat megszakítottam.-Stephenie?-kérdeztem két levegővétel között.-Igen?- lihegett.
- Nagyon szomorú vagy a sárkány miatt..?
- Nem..- mosolyogva ölelt át. Hangjából nem hallottam ki, hogy igazat mondott-e.

5. I Remember~

Kwon JiYong

"Itt bent ülök és nézek ki a fejemből miközben szakad a hó. És nem tudom,hogy hol van Steph. 

Kissé ideges vagyok.Ilyen még soha nem volt. Steph nincs itt és én egyedül vagyok. Ő hozta el a megnyugvást számomra. Régen. Mikor minden rendben volt. régen- Mikor még nem voltam gyakornok a YG-nél. Mikor nem rohanásból állt az életem, hanem Stephből. Most azt sem tudom, hogy hol áll a fejem. Hol ide hívnak- hol oda... és én csak megyek, mert ezt kell tennem. Akár egy robot. 

Talán gondolkozás helyett ki kellene használnom az időmet, aludnom kéne.. Persze ezt én csak feltételezem. Nem tudhatom Főnök Hyungnak mikor támad kedve hajnalok- hajnalán esetleg felhívnia. Felsóhajtottam és lefeküdtem a kanapéra.  Lassan lecsuktam szemeimet. Nem is tudom már,hogy mikor volt olyan, hogy  teljesen pihenhettem magam. Most olyan egyszerűnek tűnt,és csak egy karnyújtásnyira volt tőlem az álmok csodálatos világa. Csak annyit kellett tennem,hogy belépek oda.

Felsóhajtottam. Pár perc hánykolódás után sikerült megtalálnom a megfelelő pózt. Vergődtem még egy picit majd sikeresen elaludtam.

Alig telt el néhány másodperc-legalábbis én így éreztem.

Az ajtó nagy csattanással zárult be. Azonnal felpattantam,és egy dühös lánnyal találtam szemben magam. Szemében ott csillogott minden a megbántottság, a düh, a szeretet és a szomorúság. Nem tudtam, hirtelen mit mondjak neki, ezért inkább odamentem hozzá és megöleltem. -Legalábbis csak akartam. Ellépett mellőlem és ledobta táskáját a földre, majd leült az egyik székre.

A lány fújtatva nézett rám. Felállt és hozzám lépett, mélyen a szemembe nézett- kérdőn. Egy ideig álltam a tekintetét de nem bírtam sokáig.

- Kwon Ji Yong...- Szólalt meg halkan, hangja remegett.- Megbeszéltük, hogy eljössz értem. Szakad a hó. Ha kinézel már legalább fél méter feltornyosult az utcákon. Mínusz huszonegy fok van. Megbeszéltük JiYong..!

- Mondtam, hogy benn kell maradnom! Nem csak az fontos, hogy te és a legjobb barátnőd moziba menjetek, hanem az én karrierem is!- Sosem szerettem vele kiabálni de egyszerűen nem értette meg.. nekem fontos, hogy gyakornok vagyok a YG-nél. Az is fontos amit én akarok. Nem csak Ő, és a dolgai. 

- Kwon Ji Yong...! A mondandódnak SEMMI köze a jelen helyzethez. Azt mondtad kijössz!  Halálra fagytam. Az egyik teherautó az összes latyakot rám csapatta mikor kétszázhússzal száguldozott előttem. Mindez nem történik meg ha kijössz!

- Steph. Nagyon jól figyelj arra amit mondok. Mert csak egyszer mondom el. Figyelsz.?

- Figyelek Kwon Ji Yong- Merőn a szemembe nézett. Várta a mondandóm a tipikus "Ha. Valami. Olyat. Mondasz. Ami. Sérti. A. Becsületem. Véged."- nézéssel.

- A nőnek mindig igaza van. De nem.. Jelen helyzetben sajnos nem. Nem-neked-van-igazad-Steph. Mert nekem bent-kellett-maradnom. Nem azért nem hoztalak el mert egy rohadék vagyok. Hanem mert benn tartottak. Ezt értsd meg!

Pillantását elkapta. Nem nézett a szemembe, ez aggasztott. Igazából sajnáltam... biztos nagyon sokat sétálhatott, arca is teljesen kipirult.Fontos a munkám?- igen fontos...de Steph fontosabb nekem? Most először gondolkodtam el ezen. Eddig soha nem kérdőjeleztem meg azt, hogy fontos-e nekem. Persze fontos nekem. de a munkám...nekem ez az életem..!

Karba tettem kezemet, vártam, hogy megszólaljon. 

De nem tette.Csak nézte a földet. Ebben a pillanatban nem tudtam,hogy mit tegyek. Hirtelen felnézett. Szeme könnyektől csillogott.

- Mostanában úgy érzem, hogy elhanyagolsz... Lehet, hogy hülyeségnek hangzik... de olyan mintha fontosabb lenne nálam a munkád..- A könnyek most már patakként hullottak szeméből. Karomat lassan leengedtem combom mellé. Szóval érzi... érzi, hogy kezd fontosabb lenni a munkám.

A szemébe néztem és átöleltem. 

- Ne sírj kérlek. Steph. - Ruhám ujjával törölgettem szemét és arcát..- Baboya.. Fontos vagy. A munkám nem fontosabb nálad. - Megpusziltam a fejét. Szemem lassan megtelt forró könnyekkel amiket lenyeltem.- Steph. hagyd abba kérlek. Ne haragudj. Legközelebb ki megyek érted. Csak kérlek.. Ne sírj. Nem jó így látni. Babo... Ne sírj...!

Step a mellkasomhoz fúrta fejét és nagy szemekkel rám pislogott. Szerintem semmit sem fogott fel abból amit mondtam, csak hogy le "babo"-ztam.

- Kwon Ji Yong te gonosz vagy- suttogta majd ágaskodva puszit nyomott a számra.

Majd eltolt magától és mélyen a szemembe nézett. Eltelt így néhány perc ,kissé kezdett kínos lenni ahogy az arcomat fürkészi.

-Mi az?? -kérdeztem értetlenül.
-Én szeretlek.- mondta nagyon lassan. -De nagyon- eltűnt szemem elől és csak azt hallottam ahogy kacagva befut valamelyik szobába.

Elmosolyodtam. 
A telefonom villogva játszotta az egyik Shinwa számot. Hatalmas sóhaj szakadt fel a mellkasomból és felvettem a villódzó készüléket. 
- Kwon Ji Yong, mit tehetek önért?- szóltam bele nagylelkűen.

 -Most azonnal gyere ide-hallottam az ellentmondást nem tűrő hangot.
Persze most kell telefonálni A főnők Hyungnak. Pont most amikor...amikor végre együtt lehettünk volna. Nem tudtam hirtelen,hogy mit tegyek. Ott álltam két ember között. Mindketten a jövőmet jelentették. Hosszan hallgattam a telefonba, a vonal túlsó felén már ideges sóhajok hagyták el hívóm száját. Aztán rájöttem,hogy telefonbeszélgetésemnek tanúja is van, Stephenie ott állt az ajtófélfának támaszkodva és várta válaszomat. A túloldalon dühösen sóhajtozott a főnököm. Steph maró szemekkel bámult rám. 
- Hyung... Ma sokáig voltam benn ha lehet, ma este itthon maradnék. Holnap bemegyek.. Kérlek Hyung.
Steph sugárzó mosolyát kaptam válaszként. Nem is vártam meg, hogy a túloldalon választ kapjak a telefont letettem. Ebből még baj lesz...
Felugrottam a kanapéról és Stephez szaladtam volna ha Ő nem fut el. Belemegyek a játékba. Egyszerű lesz...az ilyen játékokban mindig is jó voltam.Főleg ha Stephel játszottam. Steph után rohantam. Aki mire odaértem a földön fetrengett síp csontját szorongatva. Nevetve mellé rogytam.
- Mi történt Kicsim?- Az ölembe húztam és ránéztem.
- Elestem a saját lábamban.- grimaszolt.
- Akkor győztem igaz?- vigyorogtam rá.
A telefonom ismét megszólalt. Vetett rám egy aggódó pillantást. Ránéztem a kijelzőre. Muszáj volt felvennem...de Steph miatt nem akartam. Olyan jól szórakozunk most. Idejét sem tudom annak, hogy mikor volt ilyen utoljára. Pedig együtt éltünk, de csak reggel láttam amikor reggelit készített nekem és esténként pedig arra értem haza,hogy már alszik. De láttam Hyung arcát amint a halvány rózsaszín árnyalatból hirtelen sötét vörösre vált. A telefon is egy fokkal rémisztőbben kezdett dühöngeni.
Steph az arcomat kémlelte.
- Vedd csak fel. A végén még kirúgnak. Lassan kikászálódott kezeim közül és besétált a hálóba. Én csak néztem. Amikor beért a hálóba még vetett hátra még egy pillantást, majd becsukta az ajtót. Kezemben a telefon csak rezgett, megállás nélkül. Megnyomtam a fogadás gombot, és lassan fülemhez emeltem a készüléket.
- MOST AZONNAL TOLD IDE A KÉPED VAGY ESKÜSZÖM NEKED NEM KAPSZ EGY ÉVIG FIZETÉST!- kiabáltak a vonal túloldalán. -Azonnal-mondtam szinte világra szóló unalommal a hangomban...vagy szomorúság volt?
Lassan benyitottam a hálószobába és megláttam Stphet amint édesen szuszog. Még szerencse, hogy kimerült most magyarázkodnom kéne. Visszacsuktam az ajtót majd gyorsan kiszaladtam a cipőmért és a kabátomért. Minél gyorsan annál jobb.

(***)

Steph mellettem feküdt az ágyon. A haját simogattam.
- Szeretlek.- motyogtam a  hajába.
- Én is szeretlek.. - válaszolt fáradtan.
Felültem és felkeltem mellőle, felvettem a ruhám ő csak kérdőn nézett rám.
- Sikerült. Debütálni fogok én meg pár srác. Végre sikerült.-Nem mosolyogtam. Ez talán megzavarta.
- Oppa!- mosolygott- De hát ez remek.- Felállt és magához ölelt. Én csak lehámoztam magamról a kezét.
- Steph.. Nekem ez fontos. És ezt a kettőt együtt nem lehet. Sajnálom.- Hátat fordítottam és kisétáltam az ajtón.
 -Hogy.....mi?- a mondat végére a hangja az egekben volt. Ideges. Most nagyon ideges. De nem tehettem mást. Fájt... Nekem is nagyon fájt. Emlékszem a múltban még együtt képzeltük el a jövőnket. Már az ajtóhoz mentem amikor hirtelen visszarántott és kérdőn nézett rám.
-Te most szakítasz velem??-kiabálta. -Azok után amin keresztül mentünk? Már két éve együtt élünk. Két éve-ismételte el még egyszer.

- Steph. Ha nem érted meg az a te bajod. Igen szakítunk.- Az arcomon semmi nem látszott. Kiléptem az ajtón. Igazából nagyon fájt. De aláírtam a szerződést hivatalosan is tagja vagyok a BigBang-nek. Ennyi. Ha akarnék sem maradhatnék Stephel. Talán már nem is akarok.
Fontosabb most az Én jövőm. Steph mellett mi lehetne belőlem?.. Semmi.
De mégis. AZ összes létező Világ összeomlott bennem. De talán ezzel a munkával, a BigBang leadere-ként újra építhetem az összes most lerombolt Világot. Talán. Erősebbre. Jobbra.
Steph egy szál pizsamában jött ki utánam a folyosóra. Tudtam, hogy ez nem lesz egyszerű.
-Nem.....nem...én nem bírnám ki nélküled. Én....Én SZERETLEK.- mondta szinte már üvöltve.
 Megfogtam a karját és visszaráncigáltam a lakásba.
-Ne üvölts-mondtam hihetetlen nyugalommal. -Meg KELL értened....szakítanunk KELL.
Láttam szemében,hogy most omlik benne össze az a világ amit 3 éve építgetünk.
- Steph. Elmentem. Mert.. Már nem szeretlek- Tökéletesen cáfoltam magamra. Alig öt perce hangzott el a számból a szó "Szeretlek" ami igaz is volt. 
Steph lefagyott. Én kihasználtam az időt és elrohantam. Taxiba szálltam és meg sem álltam az Ent.ig."

4. Oppa You're Bad, Bad Boy~

Stephenie 

Felültem az ágyban,és úgy éreztem,hogy minden porcikám sajog.Hirtelen fejembe nyílalt a fájdalom. UKwon nem volt a házban. Már vagy még az mindegy. De nekem...El. Kell. Mennem. Nem hosszú időre.. Csak.. A... Volt közös lakásunkhoz. "Vele". A cuccaimért... Az emlékekért...
Lassan kikeltem az ágyból,ügyelve arra,hogy nehogy elessek.A földet fürkésztem.Konkrétan sötétben tapogatóztam.De persze annak a szekrénynek ott kellett lennie amit a sötétben nem vettem észre.Sikeresen neki is mentem.Fájó homlokomat tapogattam, majd az ajtót is lefejeltem, de homlokomra tapasztott kezem némileg felfogta az ütközés erejét. A kilincs megtalálása után kiléptem a szobából. Ugyan olyan sötétség, majd hirtelen felgyulladt a mozgás érzékelő lámpa.A szívbaj jött rám amikor megláttam a piros fényt mellyel a lámpa felgyulladt.Hátraugrottam.Ennek az lett a következménye,hogy neki mentem az egyik virágnak...ami igen nagy volt,és arról ne is beszéljünk hogy amikor rám borult úgy éreztem mintha csápok tapogatnának.A növény nagy levelei rám ragadtak- Mint valami polip- grimaszoltam és a virágföldet néztem.A virág amilyen hatalmas olyan nehéz volt.Megemeltem és félretoltam. Hangosan felsóhajtottam, majd lementem az ajtóhoz és gyorsan becsuktam magam után. Majd visszaszaladtam egy cipőért és egy kabátért...
A nagy sietségben,amikor kiértem észre sem vettem hogy egy befagyott pocsolyára léptem...a lábam alól eltűnt a talaj és a következő pillanatban a földön találtam magam.Vajon mikor lettem ilyen ügyetlen?-suttogtam magamnak.Lassan felálltam, a cipőmet néztem.Ha jól emlékszem "Nála" is van még egy cipőm...
Elindultam a buszmegálló felé.Szerencsémre éppen jött az a busz ami nekem kellett.Kinyílt az ajtó,én már léptem is fel az első lépcsőre amikor hallottam,hogy mögöttem csukódik az ajtó...pánikba estem... gyorsan beljebb léptem.Már azt hittem,hogy odacsuk.Az emberek akik a buszon ültek furcsállották reakciómat.Elég fura képet vághattam.De igazából legbelül is azt éreztem,hogy most semmi sincsen rendbe körülöttem.Valószínűleg átvertek, vagy én saját magam, mert mikor újra körül néztem egy gyanús nagyi méregetett csak... Felsóhajtottam. A busz mire megnyugodtam fékezett, a kapaszkodót sajnos nem sikerült elkapni.. Pech sorozat...Utolsó mentsváram egy mellettem álló fiú volt.Szerencsére még épphogy eltudtam kapni a karját nehogy a földön végezzem ISMÉT.
-Bocsánat,ne haragudj én....-aztán elhallgattam mert a fiú igen csúnyán nézett rám.Most már biztosan azt hiszik hogy megőrültem...
Lehuppantam egy székre és egész úton fel sem néztem. Mikor elértem a megfelelő megállót még száraz cipőmmel beleléptem a majd tíz centiméter mély pocsolyába.
Felsóhajtottam, halk szitkokat kántálva indultam el a még harmatos fűben a hatalmas épülethez. Ami a... volt...barátom.. és az én.. közös lakásunk.. VOLT. Mi előtt beléptem volna, ellenőriztem, hogy nincs-e senki otthon. Lekaptam szanaszét ázott csukámat, majd az ajtó elé léptem, ázott zokniban.
Elővettem zsebemből az ajtó kulcsát.Lassan emeltem kezem a zár felé.Közben ezer dolog futott át az agyamon.Egyik nap amikor jöttem haza már késő este volt.Pont ugyan ezt a mozdulatsort csináltam végig amikor valaki megölelt hátulról.Azt hittem,hogy ott halok meg annyira megijedtem.A fülemhez hajolt és azt mondta: -Csak nem megijedtél?-mondta mosolyogva...
Tudtam,hogy az emlékek amik felvillannak fájni fognak.De hogy ennyire arra nem számítottam.Vettem egy nagy levegőt és a zárba raktam a kulcsot majd elfordítottam.Beléptem a házba és elakadt a lélegzetem. Az Ő illata csapott meg az összes közös emlékünk. Áu...Minden ugyan úgy nézett ki mint amikor eljöttem.
Rendben volt minden....De vajon "Ő" is rendben van??Vajon miért is érdekel engem? Fogadni mernék őt sem érdekli mi van velem.. Hát akkor? Megráztam a fejem és elindultam fölfelé a lépcsőn. A holmimért jöttem. Nem sírni.Már az első fordulónál tartottam amikor hirtelen motoszkálást hallottam a bejárati ajtó felől.
Lépteimet felgyorsítottam és próbáltam arra összpontosítani,hogy most ne essek el a saját lábamban.Mikor felértem pont akkor nyílt ki az ajtó.Hátra sem néztem úgy szaladtam be egykori "hálószobánkba".
Körül néztem. Megláttam a kedvenc ébresztőórám... Összeszorult a szívem. Igen ilyenem van nekem... "Ő" Is használta.. Úgy tűnik. Felkaptam és a ruhás szekrénybe zárkóztam. A lépcsőn egyre közeledtek a léptek... Az Ő hangja.. És egy női hang.. A szívem ismét összeszorult. A női hang miatt, és mert az"Ő" ruhái közt voltam résnyire hagytam a szekrényajtót,hogy levegőt azért kapjak.A hangok egyre erősebbek voltak.Csukott szemmel vártam....Az ajtó neki csapódott a falnak.Kinyitottam szemeimet és kilestem az apró résen."Ő" meg egy lány jött be.Olyan ismerős volt.Háttal állt nekem és "Ő"-t csókolgatta.Amikor megfordultak akkor nem hittem a szememnek. Nem gondolkoztam tovább. Az órával a kezemben, léptem ki a szekrényből.
 A szekrény ajtó után a háló ajtaja csapódott a falnak, majd a lépcsőn zúgtam le, egészen ki az utcára. Még hallottam magam mögött a kiabálást.. A léptek zaját. Rohanni kezdtem.Csak rohantam olyan gyorsan amilyen gyorsan csak tudtam.Előnyben voltam így biztos voltam benne,hogy nem fog utolérni.
 Kwoniehoz rohantam vissza. A cuccomból sikerült egy órát elhoznom. Éljek én és a szerencsétlenségem. Nem is tűnt olyan hosszúnak az út.Pedig jó pár megállót futhattam.Az ajtóhoz értem,és akkor jutott eszembe,hogy vajon majd mit mondok Kwonienak. Végül csak berohantam és a kanapéra rogytam. Ahogy megéreztem magam alatt a puha párnét, végig futottak rajtam az emlékek. Az elmúlt félóra emlékei.
A következő pillanatban Ukwon már ott ült mellettem.
-Jól vagy?-kérdezte.
Lassan ránéztem.Szemeim megteltek könnyekkel.Tudtam...itt az idő hogy elmondjak neki MINDENT.Kérdőn meredt rám, beszédre nyitottam a szám. Egy ideig csak tátogattam.. Nem tudtam belekezdeni.A könnycseppek sorban egymás után gördültek le arcomon.De Kwonie továbbra is kérdőn nézett rám. eszembe jutott, hogy talán.. Nem.. Kéne beszélnem. De végig gondolva, nem lenne célravezető. Belekezdtem.
 -Mindent tudni akarsz?-kérdeztem még mindig vonakodva attól,hogy elmondjam.Lassan bólintott egyet.
-Mi történt az előtt,hogy megtaláltalak a parkban?-és akkor elmeséltem neki.. a lényeget.
- Aztán.. Egyszer csak elküldött. Se szó se beszéd, azt mondta vége...El kell mennem.
Kwonie értetlenül bámult rám.
 - A TE BARÁTOD KOMOLYAN KWON JI YONG VOLT?!

Kwon JiYong

Csak Stepheniere tudtam gondolni.Ez hogy lehet?Kérdeztem csupán csak magamtól miközben egy ismeretlen lányt csókoltam.Bűntudat támadt bennem.Én még szeretem.És most csak próbálom elfelejteni...ÍGY.Remek. Igazán remek. A lány száján valami szőlő zsír féle lehetett. Fura íze volt. De nem számított... A filmekben ez remek módszer. A nagy G.DRagonnak miért ne jöhetne be?
Elvigyorodtam. A lépcsőn vezettem fel a nőt.Felértünk a szobába. Valószínűleg nagy volt a légmozgás mikor a szobába libbentünk. A szekrény résnyire nyitódott. Én láthattam, a nő nem láthatta. Majd kivágódott a szekrény ajtaja. És egy lány rohant ki. Steph régi óráját szorongatva. Először azt hittem egy őrült fan.. De.. Ez Steph volt. A felismerés elsőre nem ütött meg.Aztán észbe kaptam.A lányt szó szerint lelöktem magamról és ott hagytam úgy ahogy volt.Még életemben nem rohantam le úgy a lécsőn mint ma.Magamat sem értettem. Én vagyok a... szakma BAD BOY-a.. Nekem nem szabad elgyengülnöm. De nem érdekelt. Ahogy leértem a résnyire nyitott ajtón is kirontottam.
 - STEEEPH!
Üvöltésemet a ködös hajnal nyelte el. Felsóhajtottam. Végülis... Mindegy.Mikor visszaértem a lány ott ült az ágyon.Amikor beértem felpattant és úgy nézett rám mintha világra szóló bűnt követtem volna el.
-Az előbbit miért kellet??-szólalt meg a lány,durcásan.
-HÚZ EL.-üvöltöttem rá.Most pont arra nem volt szükségem,hogy egy lány nyafogjon nekem. 
A lány nem rémült meg csak vállat vont. Kisétált. AZ ajtó szörnyen hangosan csapódott be. Megremegtem.
- A. Rohadt...Élet. - Felsóhajtottam arcomat  a kezembe temettem.
 - Fene. A fene! - öklöm az ágy támlájának csapódott

3. Tévedések~

Ukwon 

Amikor Steph azt mondta,hogy szeret...nem hittem a fülemnek ledermedtem,azt hittem,hogy rosszul hallok.
Hogy most mit érzek?
Magam sem tudom,hisz olyan hirtelen jött.Biztos csak kicsúszott a száján.
De miért akarom magamat meggyőzni,hogy Steph nem gondolta komolyan???
Ezer kérdés kavarog most bennem,és egyikre sem fogok választ kapni.Pedig ezeket a kérdéseket nekem kellene megválaszolnom.Ezen gondolkoztam egész este,míg a mellkasomon fekvő Steph hátát simogattam,hogy megnyugodjon és ügyeltem a légzésemre,hisz mellette...lehetetlen kontrollálnom az érzéseimet,tetteimet és gondolataimat.
Próbáltam ébren maradni,nem akartam,hogy elnyomjon az álom.
Minden pillanat amit vele töltöttem csodálatos volt.Időérzékem nem veszett el,tudtam hogy hamarosan reggel lesz és véget ér ez az egész.Legbelül féltem,féltem,hogy mostantól nem fog úgyan úgy viselkedni velem mint régen.Belegondolva régen mennyire tettszett volna ez a helyzett,hogy mellettem fekszik.Talán én lennék most a világ legboldogabb embere ha legbelül nem gyötörnének kétségek.Aztán lassan gondolatmenetem megszakadt és bekövetkezett amit nem akartam...   

Stephenie

Az este ködös,azt tudom,hogy szörnyű rémálmok gyötörtek.Felültem az ágyban bár kissé megszédültem.Mozgolódást észleltem magam mellett.Éppen Kwonie fordult át a hasára.Biztos elég kényelmetlen lehetett neki egész este a hátán feküdni.Halványan elmosolyodtam.Olyan édes.

De nem maradhatok itt.El kell mennem.

Gyorsan felvettem a saját ruháimat,mivel még mindig Kwonie ruhájában díszelegtem.

Halkan kinyitottam az ajtót és kisurrantam.Kiérve az utcára majd megfagytam.

Egész nap csak bolyongtam céltalanul.

Majd este felé  azon az utcán amin sétáltam nagy tömeget láttam meg.Gyönyörűen fel volt díszítve a belváros egy kis zuga??Nem tudtam,hogy hol vagyok.Miközben az emberek felé haladtam,rájöttem,hogy nincs semmim..Mindenem nála volt.De még nem volt annyi erőm,hogy oda menjek.Hogy újra a szemébe nézzek.Tudtam,hogyha újra ott leszek feltörnek azok az érzések amiket akkor éreztem és feltörnek azok a jelenetek emlékkép formájába ami ott történt,amit mondott.Féltem.

Miközben sétáltam boldog embereket láttam.Mosolyogtak.Nevettek.Ezekben a dolgokban most éppen nem voltam toppon.Kis bódék mellett haladtam el,melyek tele voltak apró kis tárgyakkal.El is feledkeztem arról,hogy karácsony van.Arra lettem figyelmes,hogy valaki megállít.

-Látom egy kicsit átfagyott-mondta mosolyogva egy igen kedves arcú nő.

-Hát igen.Az egyszer biztos,hogy melegem nincsen.-próbáltam viszonozni mosolyát de nem igazán sikerült.

-Igyon egy forró teát,akkor sokkal jobb lesz.-mutatott a háta mögött lévő kis tartályra,melynél valószínűleg  a társa állt és osztogatta a teát.

-Tudja nekem most,nincsen...-kezdtem volna bele mondandómba,de félbeszakított.

-Nem számít-mosolygott bele a mondatába-tekintsd ajándéknak.-majd felém nyújtott egy műanyag poharat.

-Nagyon köszönöm-mondtam,de a mosolyom már szívből jött és igazi volt.

A kedvessége és jótékonysága megérintett és melegséggel töltött el.

Elkezdtem teámat szürcsölni.Finom volt.Eddig nem is jutott eszembe,hogy 2 napja nem ettem semmit.

Hangosan megkorduló hasam ezt be is igazolta.

Lassan sétáltam, s közben a tea teljesen átmelegített.Már a bódék kígyózó sorának végéhez értem,eszembe jut,hogy mivel egész nap csak kóvályogtam,most konkrétan azt sem tudom,hogy hol vagyok.

A meleg tea mintha pillanatok alatt hideg jeges moslékká változott volna a gyomromban.

 Majdnem kiadtam a bevitt folyadékot. Fura érzés kerített hatalmába. Kivert a hideg verejték. 

Követtek? Követtek. Egyértelmű volt. Ha magam mögé nézetem rossz külsejű fenegyerekek, tekintettek lehetetlennek tűnő irányokba. Az egyik későn kapta el a tekintetét, mikor sikerült neki, megbámult egy kopasz fát.Felgyorsítottam lépteimet.

Mikor újból hátra tekintettem a vállam felett, a srácok még mindig a nyomomban voltak. A dagadtabbik erősen zihált. Ilyen gyors lennék?Már rég elhagytam az árusokat.Vaksötétben tapogatóztam szó szerint.

Ezért nem csoda,hogy a nagy sietségben megbotlottam.Nem tudtam semmibe se kapaszkodni.
Rám tört a pánik méghozzá lecsapott rám...ott feküdtem a földön és nem tudtam megmozdulni.

A testemet szinte lehetetlen volt mozgásra bírni. Pár másodperc múlva át is fagytam tökéletesen, a hideg aszfalt miatt. Hallottam a lépéseket.!"Buddha legyen kegyes! Buddha legyen kegyes! Éljem túl! Buddha kegyes! Buddha! Allah, legyen kegyes, Zeusz... Az istenek...Vagy...SpongeBob..akárki"!-Gondolataim kezdtek eltérni az általánosan "normális"-nak nevezettől.
A hat fenegyerek (számolgatni is jutott idő) vészesen lassan közeledtek... Valószínűleg, egy bolt hátsó raktár részénél lehettünk, lámpa gyulladt, megláttam az arcukat.
Szemem elkerekedett. Sosem láttam őket, de fizimiskájuk hátborzongató volt. Fejük össze szabdalva. Az egyiknek valami rúd volt a kezében.. EGY VAS RÚD?!Egyenesen felém jött.Szemében láttam,hogy bármikor képes lenne ölni.Teljesen úgy nézett ki mint egy agymosott idióta...aki egy bizonyos ember parancsára bármit megtenne.A többi öt kissé lemaradva félénkebben közeledett. persze azok is élvezték a helyzetet. Engem egy fél ember is ki tudna készíteni... Jelen állapotomban. A félelem mégis győzedelmeskedett, lábamat megmozdítva, a falnak toltam magam. Szorosan neki simultam.
A kis csapat felröhögött. Egyiknek sem volt szép ne vetése. Inkább lovak nyihogására hasonlított..
- Nyuhahaha, nyihaa! Menekülni akar! Hát nem édes?      
- Nyiha haha! Nyuhiha! Min Ah most megfizet tetteiért? He? Úgy van.- Vigyorgott.
- Min..Ah..?- emeltem fel a fejem.
- Min Ah a neved nem de babám?-simított végig az arcomon még mindig a csövet lóbálva
- A főnök erősebbnek mondott el.. De hát ez van. Gondolom megijedtél.
- Félre értés történhetett.. Én.. Nem..-Hirtelen akkora pofont adott,hogy a fejem neki koccant az épület falának.Érzem,hogy most fogok elszakadni a valóságtól.Egyetlen kis darabka tart még itt.Tudtam nem veszíthetem el az eszméletemet,mert...
Szememből könnyek törtek fel.Éreztem ahogy az az utolsó kis darabka is leszakad.Most már tudtam,innen nincs menekvés.Elveszett minden reményem. És a világ elsötétült.A hangokat ugyan még hallottam, hogy hogyan veszekednek azon,hogy én élve kellek annak a bizonyos embernek,mert ő akar megölni.
Mikor ismét kinyitottam a szemem, talán pár pillanattal később már nem éreztem a fémest ízt a számban, ami a pofon után ott motoszkált. Megtapogattam nyelvemmel a szájfalam. A hirtelen "mozgásra" belém nyilat a fájdalom. És a vér íze. Mégis csak fáj... 
A fejem, és a gyomrom. De abban biztos voltam, hogy már melegebb helyen vagyok mint eddig...
 És, hogy nincs rajtam a kabát. Elraboltak?
Motoszkálást hallottam jobb felől. Szemem összeszorítottam és ismét imádkozni kezdtem..
- Steph..? Ébren vagy?- Hallottam meg egy ismerős hangot. YooKwon. Megmozdultam volna...
 És a hangsúly a volna szón van. Nem tudtam. A sokk miatt.Ott ült az ágy mellett.Szemében aggódást véltem felfedezni.
-Kwonie,hogy kerültem ide??-kérdeztem alig hallhatóan.Torkomat száraznak éreztem.
- Ne haragudj, hogy később értem oda... Egész nap kerestelek.. Basszus.. Akkora szerencse, hogy megtaláltalak...- sóhajtott fel.
 -Mondd miért mentél el?-kérdezte.
Láttam rajta,hogy egész nap kint volt a hideg levegőn.Olyan fáradtnak látszott.És ezt mind miattam.Ennek hatására olyan érzések törtek fel amiket nagyon régen éreztem.Amikor napi rendszerességgel találkoztunk és csak ő volt számomra.Én mindent elmondhattam neki.És én beleszerettem.Semmire sem vágytam jobban mint rá.De elment és így minden véget ért. És jött "Ő". 
Aki nem Kwonie volt, de majdnem annyira foglalkozott velem mint YooKwon.
 Talán jobban... Nem tudhatom. És ő is elment. De Kwonie itt van. Változatlanul.
Én akarom őt.Azt akarom,hogy az enyém legyen.Én akarom őt.Hajtogattam magamban. 
Mindent elfelejtettem ami a múltban történt.Csak erre a pillanatra akartam koncentrálni.
Ha mellettem van úgy érzem,hogy csak mi vagyunk.
Aztán eszembe jutott "Ő".
Az lehetséges,hogy két embert szeressek egyszerre és ennyire???
Kwonie-nak el kellett akkoriban mennie...nem önként hagyott el.Győzködtem magam.Ő meg...elküldött.Eközben ráeszméltem,hogy még nem válaszoltam a kérdésére.
- El.. kellett... Mennem. Nekem...-próbáltam válaszolni.
Hisz én sem tudtam,hogy miért mentem el.

2. Ukwon~

Ukwon 

Setph nem ismert meg. Felhúztam. Arcunk elég közel került.. Nagyot nyeltem.Megismert. És zavarba jött..Szeme vörös volt. Megsimogattam az arcát.
 -Minden rendben van? -Aggódva figyeltem reakcióját.
- Kwonie?? Én...én...-szipogott. 
Magamhoz öleltem. - Mi történt? Baj..?
 -Nem én csak...csak kijöttem levegőzni...- hagyta abba, majd vett egy nagy levegőt és átölelt.
-Annyira hiányoztál!!-suttogta a fülembe.Átkaroltam.
 - Ezért nem sírtál volna ennyire... Mi történt?- Továbbra is öleltem
- Meg fogsz fázni!!
 -Nem számít...most itt vagy és ez a lényeg.Mesélj valamit!-terelte el a szót.
 Szomorúan hallgattam. 
 - Steph.. Mond el mi történt... Gyere fel hozzám. Átfagytál.
-Én annyira sajnálom...én...én nem akarok erről beszélni...nem tudok...-gördült le néhány könnycsepp az arcán.Elszomorodtam. Nem mondja el...
-Menjünk..

Haza értünk. 
- Steph...Jó lenne ha lezuhanyoznál. átfagytál. Veszek elő neked ruhát. Elmosolyodtam. 
 -Igen az jól esne.....köszönöm.Szép a lakásod.-mosolyodott el halványan. Elvigyorodtam.
 -Első ajtó jobbra.
Jól esett újra látni... Olyan szép... Csak.. nem mondja el mi baja.
.- Elgondolkodva szedtem elő a ruhákat. Csendesen vártam a fürdő előtt. A ruhával a kezemben.Hirtelen kinyílt az ajtó és majdnem arcon csapott. Ekkor kijött rajta Steph egy szál törölközőben. Levegőt is alig kaptam. Sőt, kereken egy percre elfelejtettem mire való a tüdőm. -Itt..a...ruha... 
A kezébe nyomtam és vörös fejjel sétáltam a szobába.Pár perc múlva az én ruháimba öltözött Steph jött ki a fürdő ajtaján....nem tudtam hogy mit mondjak azok után ami az előbb történt.Csak... Néztem. Lefagytam. Vártam, hogy ő szólaljon meg.-Köszi a ruhákat...én ígérem holnapra összeszedem magam és már itt se leszek csak tudod...-kezdett arca eltorzulni...nem akartam hogy megint sírjon.Odaléptem és átöleltem. 
- Kérlek.. Ne..
Erősen szorítottam.Tétovázva, de visszaölelt...majd hirtelen kibontakozott ölelésemből és elfordult...mikor visszanézett rám szemei pirosak voltak. -Kérlek.. Ne.. ...Aludj.. Jobb lesz.
 -Igazad van-mosolyodott el alig láthatóan. 
-Hol tudnék aludni?-nézett rám kíváncsian.
 Elpirultam. - Az ágyon..
 Megnyalta száját és féloldalas mosolyra húzta....tetszett neki.
-Azon belül?
-Egy ágyam van, remélem nem baj. 
-Ó....majd alszok a földön... 
 - Igazán nem szeretném.. Aludj velem.-mosolyodtam el.Szájába harapott...látta, hogy nem tud arról meggyőzni hogy neki jó a földön is, ezért beadta a derekát.
-Rendben....ak..akkor veled alszom.-halkult el a mondat végére a hangja.
Ekkor rájöttem,hogy valami nagyon komoly baj van.Hozzáléptem és átkaroltam a derekát.  
- Kérlek.. Mondd el. Könyörgöm. 
A szemébe néztem. Könyörgőn.Fejét elfordította,hogy még véletlenül se tudjak a szemébe nézni.
-Kérlek most ne...én el fogom mondani...csak tudod Ő nagyon megbántott.....-csuklott el hanga a mondat végén.
-Menjünk aludni...kérlek... 
Csendben bólintottam. Úgy éreztem hosszú lesz az éjszakám.. Rossz volt így látni. Nagyon. Hátánál gyengéden tolva vezettem a szobába és betakartam.
 Nem akartam magára hagyni...így ott maradtam addig amíg el nem aludt.
 Megsimogattam a homlokát, kiléptem a szobából feltettem egy kevés teát. Miközben a tea főtt elgondolkoztam azon amit Steph mondott....Ő nagyon megbántotta...egy fiú?Talán bántotta? 
Abba maradt gondolataimban megjelenő képsor. 
Steph felsikoltott.Lefagytam végem volt. Steph sikolya a ház falait is rázta.  
Hirtelen a nevemet kiabálta.Ahogy csak tudtam a szobába futottam.Magammal szemben Stephenie olyan oldalát láttam amit még SOHA.
Félt és most csak én voltam ott neki.

Stephenie 

Álomképem megszakadt...felsikoltottam olyan hangosan,hogy abba még én is beleremegtem...megijedtem a könny mint a patak úgy kezdett el csorogni szememből.
Tudtam,hogy szükségem van valakire....
-Kwonie-kiabáltam nevét.
 A fiú mellettem termett és átölelte a vállam. 
- Mi történt? -hadarta ijedten. 
Nem válaszoltam semmit csak odabújtam hozzá...éreztem szívverését ,és ez megnyugtatott,próbáltam légzésem lelassítani, hogy igazodjon Kwonie szívveréséhez...szépen lassan lenyugodtam.
 Kwonie, felsóhajtott és a vállamat simogatta.Ha tehettem volna örökké így öleltem volna...hirtelen minden gondomat elfelejtettem és elvesztettem az irányítást agyam felett és olyat mondtam amit én sem értek.  
- Szeretlek Kwonie...
Átöleltem. Ő megmerevedett.Nem tudta,hogy mit mondjon... 
 A számhoz kaptam.
 - Kwon..Nem..úgy..értettem.
 Féltem, hisz nem akartam hamis érzelmeket táplálni felé...én Ő-t szeretem...de ő már nem szeret.
 Illetve.. Szeretem.. Csak.. mást is.. És..ő.. Lefagytam. Kwonie magához ölelt.
-Tudom...-mondta egy nagy sóhaj kiséretében.
Elengedett,megkerülte az ágyat és befeküdt a másik oldalra.
Ráfeküdtem mellkasára,hallottam szíve egyre gyorsabban ver.Talán..Szeret..Talán.
E kétségek közt hánykolódva aludtam el.